Miután a magyarok elfoglalták a Kárpát-medencét, úgy a 11. századtól kezdve mai Horvátország is a Magyar Királyság részévé vált. Az ország déli, tengerparti részének fejlődésére azonban hosszú évszázadokon keresztül Velence volt nagy hatással. Ami alapvetően meghatározta, hogy Horvátország északi és déli része a mai napig jelentősen különbözön egymástól.

Virágzó középkor
A középkorban a kereskedelmi élet fellendült Horvátországban. Számos fontos város virágzásnak indult és lakosságszáma számottevő mértékben növekedett. Velence azonban továbbra is fente a fogát a horvátországi területekre. A keresztes lovagok 1202-ben a tartozásaikért cserébe Zadar városát visszaszolgáltatták Velencének, ám a városállam 1205-re Dubrovnikot és Isztriát is elfoglalta.
Jóval később, csak 1358-ban sikerült Nagy Lajos, magyar-horvát királynak legyőznie a velencieket, és visszahódítania a horvát területeket. Más volt a helyzet Dalmáciában, ahol 1382-ben Dubrovnik azonban megvásárolta függetlenségét és ebbéli minőségét 1808-ig meg is őrizte.
Igaz, hogy a magyarok megpróbálták elfoglalni a déli országrészt is. Dalmácia elfoglalása azonban csak rövid ideig sikerülhetett Nagy Lajosnak, mert utána a törökök fokozatos terjeszkedése miatt, a közép- és kelet-európai államok – így Magyarország is – meggyengültek.
Közben Velence még mindig a horvát tengerpart elfoglalására törekedett. Nem is sikertelenül, mert az 1409-es háborút követően Luxemburgi Zsigmond, magyar-horvát király – Dubrovnik kivételével – egész Dalmáciát eladta Velencének. Az ország déli részén így az itáliai nép érvényesült, amely kultúráját és építészetét tekintve a mai napig is érezteti hatását.

A Török Hódoltság alatt
Földrajzi helyzetük miatt, a törökök bejövetele előbb érintette a horvátokat, mint a magyarokat. 1493-ban az oszmánok legyőzték a Krovsko Poje-i csatában a horvátokat. Az állandó támadások nyomán a mai Bosznia-Hercegovina területe a Török Hódoltság része lett, míg Velence ezzel egyidejűleg visszahódította a dalmát területeket

Egészen a 16. század végéig uralták a törökök Horvátország területét. A 17. században azonban a Porta meggyengülése miatt fokozatosan visszahúzódtak a térségből. Igaz, hogy az ország teljes felszabadítása, csak az 1716-os petervaradini csata után történhetett meg.

Út a Monarchiáig
Miután a törököket sikerült kiűzni a térségből, Ausztria és Horvátország kapcsolata szorosabbá vált. A horvátok Mária Terézia császárnőt támogatták az 1741-1748-as osztrák örökösödési háborúban, amely jelentős előrelépést jelentett az ország ügyeinek.

A század utolsó éveiben, 1797-ben Horvátországban arra kényszerítették Velencét, hogy területét adja át az osztrákoknak. Napóleon 1809-ben az íllírai tartományok részére új államként alakította ki a területet, amely azonban nem bizonyult hosszú életűnek. Miután a császárt legyőzték Ausztria az összes egykori velencei területet bekebelezte, sőt az osztrákok Dubrovnikot is elfoglalták.
Ezalatt, a francia forradalom eszméje tovább élt Horvátországban. A 19. század elején és közepén a horvát nacionalizmus teret hódított, valamint a horvát kultúra és az irodalom is virágzásnak indult. A horvát parlament, a Sabor 1847-ben tette hivatalos nyelvvé a horvátot, s ezzel egyidőben a feudalizmus is megszűnt az országban.

Bár az ország viszonylagos önállósággal rendelkezett, az Európában végig söprő 1848-as forradalom a horvátokat sem kerülte el. Ők is úgy jártak azonban, mint a magyarok: a forradalom leverése után újra az osztrák birodalom részévé váltak. Az 1867-es kiegyezés nyomán a Monarchia két vezető állama, Ausztria és Magyarország megosztották az ország kormányzását. Amíg Dalmáciában az osztrákok uralkodtak, addig Horvátország többi, nagyobb része a magyarok fennhatósága alá tartozott.
Cikksorozatunk harmadik részében Horvátország 20. századi és jelenkori történetét mutatjuk be.